A nap már lemenő félben volt, amikor kinyílt a Cross Akadémia kapuja. Az eddigi csöndet, ami az iskolát körül vette, gurulós bőröndök zaja szakította félbe. Két fekete egyenruhás alak tűnt fel az úton. Nagy bőröndjeik meg-megugrottak a macskakövön. A magasabbik alak viszonylag nyugodtan sétált, míg az alacsonyabbik szemmel láthatólag mérgesebb volt. Előredőlt testel, elszánt arccal, és kapkodó léptekkel ment előre. Társa bezzeg nagy léptekkel mindig utolérte.

            Néhány perc múlva elértek egy nagy házhoz. A bejárati ajtó előtt ledobták a nehéz táskákat, és már futottak is az iskola felé. Az ablakból egy ezüstös hajú férfi nézett ki. „Át is öltöztek előre” gondolta és elmosolyodott.
            Egy magas kapu előtt nagy lánycsoport gyűlt össze. Visítozva, izgalommal, és nem csekély ajándékkal a kezükben álldogáltak, s nagyon vártalak valamire. Mindenki próbált előretolakodni. Sőt, egy fiú – mert azokból is volt néhány – fölmászott a fal tetejére, és onnan kémlelte a túloldalt. Páran, akik nem a sorban állással voltak elfoglalva a fal aljáról kérdezgették az illetőt „Jönnek?” A fiú föntről csak rázta a fejét, de egyszer így kiáltott: „Jönnek!”, és azzal a lendülettel leugrott a falról. A tömeg izgatottabb lett. A lányok különféle fiúneveket kiabáltak. Még mindenki utoljára kicsinosította magát, aztán türelmetlenül várták a kapu nyílását.
- Öhöm – kaparta meg a torkát valaki. Az izgalmat mintha kettévágták volna, olyan hirtelen maradt abba. A néma csöndben a lányok arcán ijedtség futott végig, és akik oly bátrak voltak, hogy hátranéztek, azok csak annyit mondtak „na-ne!” (vagy elájultak) Egy pillanat múlva a csöndet a „Neee!” és a „Miért?” kiáltások egyvelege töltötte be. A ricsajt egy erős sípszó, és a kapu nyikorgása szakította félbe. A tömeg az út két oldalára sorakozott fel, helyet hagyva a kiáramló fehér egyenruhás diákoknak. A lányok visítva fogadták a kivonuló esti tagozatos fiúkat, akik kifejezetten szépek voltak, és valami különleges, titokzatos, mégis vonzó kisugárzással rendelkeztek. Az élen vonuló szőke fiú megállt, amikor észrevette a rendezett sorokat, és az előtte nyíló folyosó végén álló lányt, kezében a síppal. Elmosolyodott, majd ütemes léptekkel elindult felé.

- Nocsak –mondta mikor odaért – Bidzso-chan, visszajöttetek?
- Igen –válaszolta a lány rezzenéstelen arccal – Ki volt az?
- Mégis mire gondolsz? – kérdezte megszeppenve a fiú.

- Egy incidens miatt jöttünk vissza – mondta a lány mellett álló fiú. Magas, erős, magabiztos tartású, barnahajú nappalis volt. A szőke unott arccal nézett vissza rá. Látszólag nem volt túl jó a viszonyuk egymással. Feszülten álltak, mint akik bármelyik pillanatban egymásnak esnek. Ezt a feszültséget a lány szakította meg.
- Még ti sem tudjátok ki volt, igaz, Youta?
Youta visszanézett a lányra. Nem válaszolt a kérdésre, de a tekintetéből ki lehetett olvasni a választ. A lány megforgatta a szemét, Youta pedig lehajolt, és fölvett egy követ. Az utána érkező diáktársai már- már beérték.

A lány kinyitotta a szemét, és ekkor észrevett valakit az érkező tömegben. Bárhonnan fölismerte volna azt a fakóbarna, hullámos hajat, a tétován mozgó vékony testet, aki szerényen furakodott előre társai közt, és kíváncsian keresett valakit. Mikor összetalálkozott a tekintetük a lány megállt, és könnyes szemmel nézett barátnőjére. A Youta előtt álló barnahajú lány gyorsan kikerülte a fiút, és elszaladt a meglepett estisek között.
- Runa! – kiáltotta és a lány nyakába vetette magát.
- Haru-chan? – csillogott Runa szeme – Hát visszajöttetek?
- Igen –mondta boldogan Haru – Annyira hiányoztál.
Eközben az alkalmat kihasználva pár fekete ruhás lány visítozva elindult a fehérek felé. Youta ez alatt még a követ szorongatva fölállt, és az iskola felé vette az irányt.
- Öhöm… Naoki! – mutatott vissza a sikítozó lánycsapatra. Naoki arrafele fordult.
- Hé! –ordította a lányoknak – Mit csináltok? Vissza a sorba.

Az említett csapat halálra váltan húzódott vissza.
- A nappalisok a szokásosnál is izgágábbak – morogta az egyik fehér ruhás fiú. Ezüstös haja, és vörös, komoly szeme volt – Hm? – fordult oldalra, majd elfintorodott a tábla láttán.
- Alzeid-sempai – sikította a tábla mögül egy lány csapat. A fiú unott arccal tovább sétált.
- Az estisek mind olyan fantasztikusak! – hallotta amint két lány összesúg mellette – Alzeid-sempai és Kizoku-sempai a legjobb!
A srác tovább sétált, és megállt a még mindig ölelkező lánycsoportnál. Megfogta az estis egyik hajtincsét, majd az meghúzva rászólt a sajátos, lezser stílusában.
- Hé, Run! Gyere, mert elkésel és Kizoku-sama megint büntetést ad.
- Mit? – engedte el Haru barátnőjét. Arcán a felháborodás jeleit lehetett látni, és a keze ökölbe szorult.
- Semmi különös – válaszolta gyorsan Runa, mert jól ismerte barátnőjét. De a nappalisok is eléggé ahhoz, hogy tudják, mikor támadhatnak.
- Shiki-sempai! Matao-sempai! – rohant el egy lánycsoport mellettük. A két lila hajú fiú meglepődve fordult meg. Még védekezni sem tudtak, mivel a lány sereg már nekik esett. Haru és Naoki odarohantak, és kiszabadították a két fiút.
- Uh, köszönöm – mondta a magasabbik, modell alkatú srác. Lila haja volt és hamvas szürkés-kékes szeme.

- Semmiség, Shiki-sempai. Ez a munkánk – válaszolta Haru, majd gyilkos pillantásokat küldött a lánycsapat felé.
- Természetes, rólam már meg is feledkeztek – mérgelődött a másik. Alacsonyabb volt társánál. Lila haja, és sárgás szeme volt.
- Most tarolt le egy lánycsapat – morogta Naoki, de a fiú eleresztette a füle mellet.
- Ichiyo nyugodj meg! A nappalisok szeretnek téged – mondta Shiki-sempai, és mintha csak igazolni akarták volna a szavait a lányok fölsikítottak.
- Matao-sempai!!!
- Csók Tündérkéim! – kiabálta vissza Ichiyo.
- Sok sikert, Prefektusok! – intett búcsút Shiki-sempai Naokiéknak, és karon ragadva odébb vonszolta a kapálódzó Ichiyot.

A prefektusoknak sikerült két oldalra szorítani a tömeget. Az estiseknek már csak a vége maradt hátra.
- Egyedül Kawa-sannal nincs problémánk – állapította meg Naoki, és az egyik fánál álló ezüstös hajú lányra nézett. „Valami sose stimmelt vele. Mindig eljön, de persze nem rajong senkiért sem. Persze Wakeo-san ráncigálja el általában, de néha azért ellenkezhetne, hiszen ő az osztályelnök” gondolkodott a fiú.
- Szerinted miért van mindig itt? – kérdezte Harut, de a lány nem rá figyelt.

Az úton ugyanis megjelent egy fekete egyenruhás lány. Ha valaki félre értené, az hinné nappalis, de ez a lány valójában esti tagozatos. Lassan, méltóságtejesen vonult végig. A háttérből pár fiú üdvrivalgásba kezdett. Haru csendesen, szúrós szemmel nézett a lányra. Amikor a tekintetük összetalálkozott, érezhetően megnőtt a feszültség a levegőben. Naoki megforgatta a szemét „Miért kell ennek mindenkivel rosszban lenni?” gondolta, majd oldalba bökte Harut, hogy fejezze be. De a lány nem reagált. A két fél egymást nézte szemrebbenés nélkül. Nagyon hasonlítottak egymásra, és ha az utcán látná valaki az egyikkőjüket, biztos össze tudná keverni a másikkal. Viszont, ha együtt sétálnának úgy, mint két jó testvér, a világ életébe se jutna az illetőnek az eszébe, hogy ők tényleg testvérek.
- Nee-chan! – szólt rá hangosabban Naoki. Haru levette a szemét a lányról.
- Haruki-sama! – tört ki az sorból az egyik fiú – Kérlek, fogadd el ezt a rózsát! Én neveltem egy bokrot és az megnőtt és én arról a bokorról amit neveltem hoztam el a legszebb rózsát mert Te vagy a Legszebb – hadarta el. Haru csak annyit mondott: Cö…
- Köszönöm, monda mosolyogva a lány és elvette a rózsát, majd elindult Youta felé, aki valamilyen megfontolásból úgy döntött visszafordul.

- Hé, Cross-kun! Ezt elfelejtettem! – ordította, majd a követ, amit eddig szorongatott, Naoki felé dobta.
(Repül a nehéz kő – kavics- ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg… //-de ez másik történet-//)
Naoki egy gyors mozdulattal elkapta.
- Te szemét! – morogta, és vissza akarta dobni.
- Ne! – kapta ki Haru bátyja kezéből – Valami van rá írva.
Csakugyan, amilyen írással Youta ír, olyannal volt belevésve egy szöveg a kőbe.
- Éjfélkor gyertek a szökőkúthoz, Youta – olvasta fel hangosan Naoki – Ebből a dobásból amúgy is kilehetett találni, hogy ki írta.
- Ott leszünk, nem?
- Igen. Végére kell járni ennek az ügynek – mondta a fiú, majd a távolodó estiseket nézte.