Hideg volt a levegő. Hamarosan itt a tél. Éjfél felé járt az idő. Két alak álldogált a szökőkútnál. A lány leült a peremére, és az ujjain számolgatott. A fiú a holdat bámulta.

-         Péntek – morogta magában a lány – A fene… - szólalt meg hangosan.

            Éjfélt ütött az óra. Az úton egy fehér egyenruhás fiú tűnt fel.
- Na, végre – nyögte Haru, és fölállt.
- Hű, de pontos voltál. Vége van a tanításnak? – mondta Naoki amikor a fiú közelebb ért.
- Nem. Van még két órám, de ez mondhatni hosszú szünet. Van időm.
- Szóval mit tudtok?
- Mondhatni semmit – válaszolta szomorúan Youta.
- Annyira azért le tudtátok szűkíteni, hogy estis volt, nem? – nézett értetlenül Haru.
- Pont, az a probléma, hogy nem.
A testvérpár gyanakvóan nézett.
- Azon a napon e-szintű vámpírok támadták meg az akadémiát. Kiküldtem az estisek egyik felét a nappalis diákok védelmére. A maradéknak a fele, a kapunál állt őrt, a másik fele pedig az e-szintűeket vadászta le. A probléma ott volt, hogy az egyik lánycsoport még a támadás előtt kiszökött a pavilonjából. Azt hiszem Matao fanok voltak. Ebből kettő szerencsésen megúszta. A harmadikat támadták meg.
- Szuper…

- Kiket küldtél ki vadászni – kérdezte Naoki.
- Haruki-san, Shiki-kun, Matao-kun, Mitasii-san, Ataeko-kun, Bawa-san, Kujetsu-kun, Tamawachi-kun, és persze szerény személyem.
- A lányon nem mutatkoztak az e-szintűvé válás jelei?
- Nem.
- Akkor te sajnos ki vagy zárva.
- Lehetetlen, hogy Runa lett volna – vágott közeb Haru – Ismerem, képtelen lenne rá, és tökéletesen kontrolálja a vérszomját!
- Egyetértek – állt Naoki is húga pártjára. Youta összehúzat a szemöldökét.
- Akkor Haruki-san sem lehetett, ugyan is a lány ruháján, nem csak az ő vérét találtuk, hanem az elkövetőjét is, és Sophie sose engedi, hogy akár csak egy csepp vér is távozzék a testéből. Láttam már harcolni. Mellesleg az elkövető figyelmetlen volt, és ez végképp nem igaz rá.
- Figyelmetlen? Ki még nem figyelmetlen közülük?
- Javarészt mindenki.
- Ichiyo? – Harunak elkerekedett a szeme.
- Igen, tud ő komoly is lenni – Youta rejtélyesen elmosolyodott.
- Szóval az állítod, hogy Ichiyo nem lehetett?
- Azt. Se Bawa, Ataeko vagy Shiki.
- Értem akkor kettő maradt közülük.
- Ha mindenkit bele számolunk: három.
- Ki még?

- Ha komolyan végig vesszük, még bele tudjuk sorolni az igazgatót is.
- Apát?
- Hogy van képed Apát így rágalmazni?! – ordította el magát Haru és majdnem neki esett a fiúnak, de bátyja elkapta – Apu nem csinált semmit!
- Alibi? – nézte Youta a kapálódzó lányt.
- Biztos dolgozott, vagy evett, vagy aludt, vagy valami! De nem Ő tette!
- Egy vámpír. Aki alszik. Éjjel… igen, elég nagy a valószínűsége – gúnyolódott az estis.
- Jaj, nem mindegy?
- Nem, de jó, ha így akarod védeni, akkor nyugalom, nem vesszük számításba. De ha csalódni fogsz…
Haru kitépte magát a szorításból, és a Youtára rontott, ám a fiú előtt egy méterre megállt, mert nem tudott tovább menni. Mintha a fiú előtt egy láthatatlan burok lett volna. Kapkodott Youta felé, de nem tudta elérni. A fiú csak mosolygott.

- Megtalálom a tettest, és te fogsz nagyot nézni majd, nem én – morogta a lány, de még nem hagyott fel azzal, hogy megveri az estist.
- Ha jól értettem, akkor elvileg találtatok vért az elkövetőtől – kérdezte Naoki. Youta bólintott, mire a fiú folytatta a gondolatmenetét – Misem egyszerűbb! Nézzétek meg kié!
- Az nem olyan könnyű. Más az emberek vére, mint a mienk. A vámpírok vérérből csak azt lehet megállapítani, hogy milyen szinten állnak a szülei, és pillanatnyi hangulatát.
- És?
- Az elkövető izgatott volt, tudta, hogy tilosban jár, félt, de a vér iránti vágy hajtotta. Egyik szüleje tisztavérű a másik nem.
- És a maradék két fiú közül mindkettőre igaz, hogy egyik rokonuk tisztavérű. Moetonak az anyja, Satonak a nagybátyja – folyatta Youta.
- Mondtam, hogy nem Apa – kapálódzott tovább Haru – Apunak, vámpírvadászok voltak a szülei.
- Engedélyt kérünk, hogy holnap este kihallgassuk őket. Meg a többieket is akik ott voltak – morogta Naoki a hivatalos szöveget, és elkezdte huzigálni a húgát – Gyere, menjünk aludni!
- Jó éjt, Bizso-chan! És szép álmokat, de én is legyek benne ám! – integetett Youta.
- Az lesz. Már előre tudom mi lesz benne. Az, hogy szétverem a fejedet – kiabálta vissza Haru.
- Haruhi-Juuri gyere kérlek, fáradt vagyok – morogta kedvesen Naoki, és átkarolta hugát – Apa se látott már mióta minket. Biztosan hiányzunk neki.

            A testvérpár már a háznál járt amikor Haru megállt.
- Nii-san, nem tudnál visszamenni?
- Ugyan miért?
- Átadnál Runának egy üzenetet? Én addig csinálok valami ennivalót.
- Mi kéne?
- Mond meg neki, hogy holnap várjuk nyolcra, jó?
Naoki elindult visszafele, de útközben csak a vacsorán járt az esze. Haru mosolyogva vonult be a házban, és boldogan állapította meg, hogy apjuk becipelte a csomagjaikat. Benyitott, és élvezettel szippantotta be az ismerős illatot. Haza jött, végre. De a vacsorakészítés helyett inkább a lépcső alatt nyíló ajtó felé vette az irányt. Esze ágában se volt vacsorát készítenie, mert már kívülről is látszott, hogy kész van az már rég, és csak rájuk vár. A lépcső alatt nyíló ajtón belépve felkapcsolta a villanyt, és belelépett a fura fények világába.

            Naoki lassan elérkezett az estisek pavilonjához. Ott elment balra, majd kikereste a második emelet ötödik ablakát. Felkapott egy kavicsot, majd az ablaknak dobta. Pontosan tudta, hogy ez Runa szobája, hiszen Haruval, már jó párszor megjárták ezt az utat. Kinyílt az ablak, és valaki morcosan kiszólt.
- Cross-kun… mit keresel te itt?
Naokiban meghűlt a vér.
- Haruki-san mit keresel Runa szobájában?
- Én mit keresek? Már egy hete ez az én szobám! Múltkor szobacserék voltak – kiabálta ki – Mitasii-chan szobája már a túloldalt foglal helyet.
Kinyílt a mellettük lévő ablak. Egy szürke kobak jelent meg egy lila kíséretében.
- Mi a fene folyik itt? – kérdezte álmosan Alzeid.
- Cross-kun? Mi az? Csak nem szerelmet vallasz? – nevetett ki az ablakon Ichiyo.
- Mi? Nem, nem! – mentegetőzött Naoki – Én csak Runát kerestem.
- Áhá… szóval a lúzerekre buksz.
- Ichiyo! – szólt rá Alzeid.
Naoki jobbnak látta nem visszaszólni. Inkább elsétált. Belenyúlt a zsebébe, majd kiszedett belőle egy papírdarabot. Letépte az összefirkált részét, és a tisztára pedig írt egy üzenete Runának, a kapuőrtől kölcsönkért tollal. Visszasétált, és becsúsztatta az ajtó alatt. Remélte, hogy Runa megkapja. Ha nem akkor még mindig ott van a holnap délután, hogy szóljon neki. Ütemes léptekkel indult haza.

A pavilonban, valaki nem tudott elaludni, és a folyósón sétálgatott. Nyúzta a lelkét a bűne. Csak pár nap és lebukik. Bele se mert gondolni, hogy mi lesz a következménye, csak azt tudta, hogy mindenképp valami nagyon rossz. Észrevette a papír cetlit. Elolvasta, majd a címzett szobájához csoszogott. Belökte az ajtó alatt az üzenetet, és tovább járta a sötét folyosókat.
            Eközben Naoki már hazaért. Vidáman nyitott be a házba, és rögtön a konyha felé vette az irányt. Boldogan szívta be a vacsora illatáradatát. A konyhában egy férfi üldögélt és a sütőt nézte, amiben friss sütemény sült. Ezüstös haja volt, és hűvös szigorú szeme. Mókásan festett a konyhában, de Naoki ezen nem lepődött meg. Nevetve ült le a férfivel szemben, majd az asztalra csapott.
- Tizenhárom. És remélem megkaptad az igazolást.
- Pikk három. Megkaptam, és te a levelemet.
- Igen, alig várom a visszavágót.
Zero elmosolyodott. Sokat változott a jelleme iskolás évei óta. Többet mosolyog, főleg mikor nevelt gyermekeivel van. Ez a két kölyök elsöpörte a gyász érzését egész életéből. Kevesebbet gondol ikertestvérére, a bosszúira, és Yuukira, akiről úgy érzi, hogy nem is igazán vesztette el.
- Húgod, hol hagytad?
- Haru? De hiszen már rég itt van.
- Én nem találkoztam vele.
Naoki bosszankodva fölállt, és egyenesen a lépcső felé sietett. Felrántotta az ajtót és bekiabált. Csak, hogy az ajtó nem akart nyílni. Neki kezdett dörömbölni, ám ekkor az kinyílt. Egy barna bozont jelent meg a nyílásban.
- Mi van?
- Nem csináltál vacsorát, és még apának sem köszöntél.
- A vacsora orral láthatólag készen volt. Apu pedig annyi életjelet adott, mint egy hulla.
- A vacsora az asztalon.
- Örömmel hallom. Még pát perc és éhen halok!
Naoki megforgatta a szemét. Haru pedig kijött a titokzatos szobából. Az étkezőbe sietett, és levágta magát az egyik székre. Naoki a fejét rázta.
- Előbb segítesz behozni a levest.
Haru fölpattant és a konyhába sietett. Ráugrott Zerora, és nagy puszit nyomott az arcára. Fölkapta a lábost, és már az étkezőben is volt. Leült a család enni, és közben jót beszélgettek.
- Milyen volt Spanyolország?
- Haru sokat tudna mesélni – röhögött Naoki – Igaz hugi? Te jól szórakoztál, mi?
- Na köszönöm.
- Mi történt? – mosolyodott el Zero.
- Inkább megmutatom – kapott elő Naoki egy csomó fényképet – Íme! – nyújtotta át az egyik darabot. Haru volt látható rajta, amint egy spanyol fiúval táncol. A srác szemmel láthatólag rámászott szegény lányra – Már meghalt – mondta Naoki, mikor Zero arca elkomorul.
- Megölted, mert kicsit jobban rád mászott?
- Nem! – csattant fel Haru – Igaz, hogy visszafoghatta volna magát, de nem azért nyiffant ki. A Szövetség egyik célpontja volt. Rajta volt a listán. Sajnos más vámpíroknak is, de mi voltunk a gyorsabbak – erősen rácsapott a villájával egy borsószemre, ami az elvétett ütés miatt elgurult. A lány négykézlábra ereszkedett és elkezdett az asztal alatt mászni. Egyszer csak összerándult, és hihetetlen fájdalom nyilallt a hasába. Nem tétovázott sokáig, fölkapta a borsószemet, majd visszamászott, de előtte persze megbosszulta a rúgást.

Naoki vidáman mosolyogva ült az asztalnál, és a vigyornak meg is volt az oka. Mily édes a bosszú! De arra nem gondolt, hogy kivel kezdett. Hirtelen valami iszonyatos fájdalom nyilallt a sípcsontjába. A grimasz csak egy tized másodpercre futott át az arcán. Azt hitte, soha az életben nem fog tudni fölállni. Haru kimászott az asztal alól, kezében a borsóval. Naoki sötét pillantást vettet, húgára. Haru feje fölött megjelent egy glória és legszebb bájmosolyát küldte bátyja felé.
            Zero megforgatta a szemét. Nem csodálkozott. Bő tizenkét éve ismeri a két fiatalt. Elég idő volt neki arra, hogy jól megismerje őket. A két jó testvért, akik mindenben kiállnak egymás mellet, mégis mindenen össze tudnak kapni. De valahogy mégis jó érzik magukat. Zero mindig is meglátta azt a kicsiny fényt, ami a szemükben csillogott - abban lévő harmónát, a szeretetet – amikor egymás szemébe néztek.