3.éj

            - Haru, te mosogatsz!
- Ezer örömmel – rohan ki a konyhába, a koszos edényekkel – Hol a mosogató szer?
- A helyén.
- De nincs ott. Apu segíts!
- Jaj, hogy lehetsz ennyire béna – áll föl Naoki – Megmutatom.
- Nehogy! – jelenik meg a lány feje az ajtóban – Azt mondtam, apu, és nem azt, hogy bátyó! Apu!
Zero sóhajt egyet, majd föláll. Mikor a konyhaajtóhoz ér, erősen berántják. „Mi a…?” Az ajtó mögötte bezáródik, és a lány komoly arcával találja szemben magát. A férfi meglepődött arcot vágott, ugyanis a szivacs és a mosogatószer ott volt a fiatal kezében.

- Az ott nem a…?
- Ugye nem felejtetted el?
- Mit? Mit kellet volna nem elfelejteni?
- Hogy? Szerinted miért ragaszkodtam, hogy még tél előtt haza jöjjünk?
- De hiszen az csak Decemberben lesz…- komorul el Zero arca.

- Hogyan? Miről beszélsz? Én nem – csuklik el a hangja - hanem Naoki szülinapjáról beszélek!

- Igen, igazad van. Én is gondolhatnék már másra, példának okáért rátok – halvány mosolyt erőltet az arcára – De nyugodj meg, nem felejtettem el. Ha egyszer mindent el kelleme felejtenem, titeket hagynálak a végére. Látni szeretnéd, mit kap tőlem? – kérdezte vidámabban. A lány hevesen bólogatott - Ott van a…
- Csitt! – szakítja félbe Haru a mondatot, majd az ajtóhoz lopódzik. Halk lábdübörgést hall, és elmosolyodik, de ebben a pillanatban kinyitja az ajtót is.
            Naoki még épp időben ért vissza az asztalhoz, és állt be az „épp a mai újságot olvasom” pózba, mivel ebben a pillanatban kinyílt a konyha nehéz tölgyfa ajtaja. Utálta ezt az ajtót, mert nem szűrődött át rajta semmi hang, így nem hallott semmit. Húga szúrósan nézett rá, majd a fejéhez kapott. A levegőbe szagolt, majd rémülten nézett a fiúra. „Megkattant vagy, mi van?” kérdezte magában Naoki.
- Bátyó! Megnéznéd, hogy nem forrt föl még a kísérletem?
- MI? – ugrott talpra a fiú – Azt mondod, hogy egy kísérlet közepén jöttél vacsorázni, és mindezt tűz fölött? – kiabálta, és elrohant a lépcső irányába. A lány csak mosolygott, és visszament konyhába.
            - Mi ez az elégedett arc? – kérdezte Zero.
- A poloska eltávolítva – nevettet Haru – Szeretném, ha meglepetés lenne neki. Amíg utaztunk teljesen kiment a fejéből. Szerintem még azt se tudja Szeptember vagy November van. Egyáltalán nem számít rá, de azt észrevette, hogy valami nyugtalanít. Szerintem azt hiszi, hogy a december 13-a miatt vagyok ilyen. Pedig nem. Nagyon fontos számomra, hogy ő mindig mosolyogjon. Néha nem is tudom, de lehet, hogy az a mosoly, amit mindennap mutat az iskolában, csak egy egyszerű műmosoly. Reménykedem, hogy nem – mondta komoran maga elé a lány, majd vidáman nézett föl – Na, és hol az az ajándék?
Zero a szekrény felé mutatott. Haru meg már ott is termett. Kinyitotta, majd felcsillant a szeme. Megfordult és úgy nézett apjára.
- Ennek nagyon fog örülni.
- Tudom.
            Naoki morogva bújt ágyba. Sajnos, húga nem blöffölt – pedig ő is ebben reménykedett – így két óráig tartott, míg kiszedték a hajából azt a ragacsos valamit, ami akkor robbant föl az üvegcsében, amikor épp elzárta alatta a tüzet. Haru nem győzött bocsánatot kérni, de a fiú látta, hogy azért ott van a szája szélén annak a jele, hogy jól szórakozik. Este kapott egy telefont. Francia országból hívták. Clementin hívta, aki nagyon szerelmes lett a fiúban, amikor náluk jártak. Mindenfélét hadovált franciául, amit - Haru szerencséjére - a fiú nem értett. Mikor megkérdezte, hogy mit jelent a „Bon anniversaire!” , Haru csak annyit válaszolt, hogy „Sok szerencsét az iskolához”. Naoki megkönnyebbülten válaszolta „Az jó. Akkor jól mondtam, hogy Merci.”, mire a lány csak bólogatott. Törte volna még a fejét ilyen dolgokkal, de ebben a pillanatban el is aludt.
            Másnap délben Haru behozta azt, amit az este elhanyagolt. Ebédet csinált. A nap vidáman indult. Az ebéd is finom volt. Zero mégis kicsit komor volt. Tudta, hogy amint vége az ebédnek, vonulhat vissza az irodájába papírokat intézni. Utálta, a munkáját. Nem is nagyon értette, miért is maradt itt. Ekkor egy szalvétát csúsztattak a kezébe, amire a szósszal volt valami fölírva. Vacsoránál fölköszöntjük, Runát is meghívtam! Zero Harura nézett. És bólintott. Ám a lány mereven a férfi feje mögé nézett, és fölugrott az asztaltól.
- Hé! Megvárnád, amíg mindenki befejezi? – kiabált utána Naoki, aki előtt épp akkor vett még egy nagy adagot az ebédből.
            A lány kirohant az ajtón, a hátsó kertbe. „Mit csinál itt? Az este az este marad.” Átugorja a kertet kettévágó kerítést, és már látja is a fehér ruhás, fakó barna hajú lányt, amit épp egy fekete esernyővel álldogál.
- Runa! – kiabálja neki – Még mit csinálsz itt? Nem kellett volna fölkelned!
- Ha te csak napi 4 órát alszol, akkor én is ki tudok bírni pár óra alváshiányt – megöleli barátnőjét – Megkaptam az üzenetet. Csak szerettem volna tudni, hogy hogy lesz, és ugye nem sejt semmit?
- Sötét, mint az éjszaka – nevet Haru.
- Akkor jó. Eljönnél velem a pavilonba? Megmutatom az ajándékát!
- Persze!
A két lány elindul az estisek hálókörzete felé. Eközben Zeroéknak egy kis gondjuk akadt.
            - Na, jó! Ez is Haru volt tegnap, nem?
Zero csak bólogat.
- Ki fogom nyírni…HOGY A FENÉBE LEHET ELHASZNÁLNI EGY EGÉSZ FLAKON MOSOGATÓSZERT HÁROM TÁNYÉRHOZ???
Naoki teljesen ki volt magából kelve. Még akkor is a húgát szidta, mikor már visszafele tartott az iskolába mosogatószerrel a kezében. „Miért mindig én húzom a rövidebbet Haruval szemben? Vagy nem is…miért tesz Haru úgy is keresztbe, hogy közben ez ő észre se veszi?” Gyorsan vágott keresztül a tömegen. Hirtelen szél miatt összébb húzta a kabátját. Kezdett kicsit fázni, ami eszébe jutatta, hogy mindjárt itt a tél. Ez a hír csak jobban elszomorította, főleg miután eszébe jutott az újévi fogadalma. Akkor még nagyon elszántan monda magának és akkor még biztos volt benne, hogy véghez is viszi. De most, hogy már a tél is itt van, lehetetlenné válik a feladat. „Miért is egyezett bele Haru ebbe a nyomorult utazásba? Ezaz! Mindig minden Haru hibája! Elegem van abból a meggondolatlan, önös, bunkó, idegesítő, bajokozó lépéseiből! Miért ő a rokonom? Miért él egyáltalán?” kissé kétségbe esetten sóhajtott fel, és nem is vette észre, hogy valaki látja őt, és minden gondolatát hallotta.

            Eközben a Hold pavilonban nagy volt a zűrzavar. Jó pár estis álldogált a folyósón és morgott. A társalgóban öt alak ült egymással szemben. A három álmos diák töprengve nézet a két lányt. Az egyikük teljesen összehúzta magát, és lesütötte a szemét, amíg a másik unottan terült el a kanapén. Youta megfogta a fejét.
- Föl nem foghatom, hogy hogyan tudtatok ekkora rombolást rendezni.
- Tudod, ehhez is tehetség kell – válaszolta Haru és tovább bámult ki az ablakon, miközben a mellette ülő Runa majdnem elsírta magát.
- Az vettem észre, de mégis mi a fene történt? – kérdezte idegesen a fiú.
Haru lenézően rásandított, és látta a fiú arcán, hogy most jobb lenne igazat mondania.
- Egy madár volt.
Youta megremegett és vészjósló aura vette körül.
- Mégis hogyan értetted ezt?
A lány elmélázott.

            Még csak épp beléptek Runa szobájába, amikor a takarítónő fölmosta a folyosókat. Akkor még szegény Ms. Dawn nem tudta, hogy vannak az esti tagozaton olyanok, akik ilyenkor is ébren vannak. Mindig azt hitte az itt tanuló „normális diákok” azért vannak az esti tagozaton, mert késő délután mennek dolgozni pár órát, aztán visszajönnek tanulni. Szegény tévedett, de ezt sajnos már nem tudhatta meg, mert addigra mire a katasztrófa történ, ő már rég a kocsijában ült és az unokahúgához tartott. Haru Runa szobájában nevetett.
- hát, ezen meglepődik, de örülni fog! – tartja Naoki ajándékát a kezében.
- Nagyon rémes, mert akkor veszek másikat?
- ja dehogy! Ha valami problémája lenne vele, azt mondom én voltam, aki megvetette veled.
- Ennek örülök!

- Na de most irány vissza, te meg aludjál!
- Dehogy alszok! Már egészen föléledtem!
Haru csak az ajtóból int egy „Nem hallottam mit mondtál, szóval pá-pá”-t. Runa magában duzzog, de kiáltást hall. Az ajtóhoz fut, és még épp látja barátnőjét, aki végig csúszik a folyósón és a végén felkenődik az egyik szoborra.
- Haru-chan, jól vagy? – szalad ki utána, de ő is ugyanúgy jár. A folyosó köve csúszik, mint a jég, és megállíthatatlanul csúszik rajta az ember. Runa becsapódott a szoborba, mire a hatalmas kőtömb természetellenesen földőlt és tovább csúszott a folyósón. A két lány bucskázva rohant a korcsolyázó szobor után. A folyosó végén megállt a lépcső szélénél. Egy rossz mozdulat és katasztrófa következik be. Runa elkapta egy egyik fali gyertyatartót, és megállt. Haru csapkodva csúszott tovább, és próbált megállni. Elkapta az ablak függönyét, ami le is szakadt. A fény egyenesen Runára vetődött, aki összerogyott és a kezét a szeme elé tartotta. Haru megállíthatatlanul csúszott tovább. De a szerencse mellé állt, ugyanis a szobortól pár centire megállt. Runa a napfény elől menekülve odébb lépett, de megcsúszott és nekiesett az ablaknak. Az ablak üvegei szilánkokra törtek, fölsértve a lány bőrét. Haru nem mert mozdulni - örült, hogy még két lábon áll- csak oda kiáltott barátnőjének.
- Run! Jól vagy? Nagyon megsérültél? 

- Nem, nem igazán – a lány nagyon jól tartotta vissza a vér iránti vágyát, csak a fájdalom nem akart elmúlni. Ebben a pillanatban egy fekete madár repült be. Különleges volt a tollazata, ugyanis a farktollán két fehér folt volt. Haru frászt kapott a hirtelen berepülő fekete tollkupac láttán, ami feléje repült és neki esett az szobornak. Innen már megállíthatatlanul pörögtek tovább az események. A szobor leszáguldott a lépcsőn. A két lány csak föntről nézte és mind a ketten kezdtek elsápadni. Nagy robajjal érkezett meg a lépcső aljára. Pár ajtó ekkor nyílt ki a lányok mögött. Álmos és dühös estisek vonultak ki a folyósóra. Páran a pavilon vezetőért futottak. Haru és Runa érezték, hogy bajban vannak.

            - Én mondtam, hogy egy madár volt! – kötötte Haru az ebet a karóhoz.
- Értem, de azt még mindig nem tudom elképzelni, hogy egy kicsi madár, hogyan tudna ekkor a rombolást véghezvinni.
- Berepült és földöntötte a szobrot.
- Ami a folyosó végén van? Közvetlenül pár méterre Mitasii-chan szobájától?
- Neki semmi köze hozzá, amúgy te nem csúsztál el lefele jövet?
- Nem.
Haru megsemmisülten nézett.

- Na jó, mint már mondtam, nekünk semmi közünk a történtekhez, berepült egy kerge madár és rombolásba kezdett. Nem szívtatok véletlenül a napokban madár vért? Lehet, hogy a családját akarta megbosszulni.
Az estisek fölhördültek, és jó páran elsápadtak. Eddig ez volt a lány legdurvább sértése a fajuk felé nézve, pedig már hallhattak tőle párat. Youta fölállt. Méltóság teljesen fogadta a sértést. Kintről hűvös és nyugodt maradt, belül viszont dühöngött.

- Te valószínűleg az igazgatótól fogsz kikapni, Runa az én dolgom lesz.
- Felőlem… de Runa büntetését egyáltalán nem teheted mára! Sőt már nekem mennem is kell.
- Lehozom a pulcsidat – állt föl Runa.
- Nem szükséges, megyek én érte – fölpattant a lány és fölrohant a lépcsőn. Óvatosan lépett a kőre, majd leguggolt és megérintette a talajt. Száraz volt. A lány nagyon meglepődött. Lehetetlen, hogy a fél perccel ezelőtti vizes folyosó fölszáradt volna ennyi idő alatt. Kinézett az ablakon, és meglátta a madarat. Egyenesen őt nézte, majd elrepült.
            Naokinak az az érzése lett, hogy figyelik. Nem járt már messze az iskolától, de még egy erdős ösvény volt. Mikor beért az erdőbe, kezdte kicsit nyomasztani a hangulat. Majd észrevette, hogy egy hollószerű madár őt nézi. Kicsit horrorisztikusnak tartott ezt, főleg a madár fura tollazatát. A farktollain ugyanis három fehér folt volt. A fiú megszaporázta a lépteit.

            Eközben a hold pavilonban az estisek Runát faggatták.
- Mégis mi olyan fontos dolgod lesz ma, amibe még a Sempai sem szólhat bele?
- Sophi, ne mássz bele a magánéletébe! – hurrogta le a lányt Alzeid.
- Na de kérlek, ennyit már jogom van tudni, ha a kis fiúja engem zargat éjjelente!
- Tényleg mégis mi van közted és Cross-kun között? – vigyorodik el Ichiyo.
- Mi?
- Igen, ti!
- Semmi!
- De hozzájuk mész este nem?
- I-igen… m-mert ma van… mert ma van Naoki szülinapja.
- Hányadik?
- Tizennyolc.
- Vuh-hú! – kiálltott fel a kékes hajú fiú, és narancsos szemeit gonoszul összehúzta – A kicsi Cross-kun nagyfiú lett! Jobb lesz vigyázni!
- Ezt úgy mondtad, mintha az anyja lennél – mosolygott Takuma – A „kicsi Cross-kun nagy lett!”
- Milyen „anya”?! – pattant fel Ichiyo.
- Na fiúk, nyugodjatok le! – csitította a társaságot egy bordó hajú lány.
- Ada te is jösz igaz? – nézett rá Runa.
- Igen. Igazgatói „kikérőm” van rá – lobogtatott meg egy papírt.
- De jó! Add ide! – kapja ki a lánykezéből Alzeid a papírt.
- Mi is megyünk, igaz? – nevetett Sophi.
- Jaj, ne! Haru-chan kiborulna!
- Az a jó!
            A posta láda tele volt levéllel. A nagy része külföldről jött, és egy hatalmas csomag is érkezett. Haru rádobta a levél kupacot a dobozra és elkezdte befelé tolni. A bejárati ajtó küszöbénél nem jutott tovább. Tolta, húzta, rugdosta, míg ki nem fáradt. Nem volt mit tenni a segítség messze volt. Naoki elment futni, Zero pedig a cukrászdában rendelt tortát. Haru leült a földre és neki dőlt a kupacnak. Levette a leveleket és átnézte őket. „Naoki, Naoki, Naoki, Naoki, Apa, Naoki, Naoki, Naoki, Apa, Apa, Naoki, Naoki, Naoki, Apa, Apa, Apa, Apa, Apa. Mindig csak a fiúk kapnak levelet. Nem mintha levelező társra lenne szükségem, vagy számlákat akarok kapni. Na nézzük az Apának írtakat. Számla, számla, számla, számla, nem számla. Ez érdekes!” Gyorsan kinyitotta a levelet, és elolvasta. Az arca egyre fehérebb lett, és dühösebb. „Mi az, hogy jön? Mi a fenét képzel ez magáról, és mégis miért jön?” Összegyűrte a levelet, és neki rohant a doboznak. Nagy robajjal kísérve a nagy csomag már bent is volt a házban. „Úgy látszik ez a rombolás napja…”