11.éj

                Haru csendben ült Serako és Naoki között. Két dolog tartotta nyugton: az egyik, hogy a kíváncsisága általában mindenen fölül kerekedik, érdekelte, mi történt barátnőjével, a másikat meg már az ész vezérelte, mert úgy gondolta, amíg a vámpír mesél addig Naoki kitalálhatja, hogy hogyan jutnak ki innen. Már csak azt remélhette, hogy bátyja tudja a dolgát, bár azzal a nagy eszével miért ne tudná?
                Domino türelmetlenül nézte a társaságot, majd miután mindenki ráfigyelt, belekezdett a mondani valójába.
- Tudni akarjátok mi is történt Mitasii Runával?
- Igen! – kiáltott föl Haru.
- Csönd! Ez nem a bábszínház! Ez egy előadás, fogd be a nagy szádat!
Haru összeszorította az ajkait.
- Szóval, ha jó taktikát használnék, akkor a szomorú és halálosan - szó szerint- unalmas életemmel kezdeném. Erre érdekes módon az össze vámpír vadász kíváncsi volt. De mivel tudom, hogy titeket csak egy dolog érdekel, és az a nőnemű lény – utalt Harura – amúgy is közbe kotyogna, hogy „Fejezd be a fölösleges locsogást!”, így azzal kezdeném, ami titeket érdekel.
- Runának semmi baja. Vígan éli az életét.
Mindenki döbbenten nézett.
- Hogy? – csak ennyit tudtak kinyögni.
- Úgy ahogy mondom. Él, vidám, jól van, sőt, azt sem tudja, hogy mi történt eddig.
- ne hazudja! –kiabálta Naoki.
- nem hazudok.
- De mégis akkor, hogy lehet? Itt van egyáltalán?
- Nem nincs itt. Soha nem is járt itt és nem is találkoztunk még.
A négy fiatal értetlen fejjel nézett.
- Hihetetlen, pedig olyan egyszerű! – kiáltotta Domino és összecsapta a kezét – Olyanról még nem hallottatok, hogy blöff? Kamu? Átverés?
Döbbent arcok néztek a férfire, de a tekintetünk még mindig árulkodott arról, mekkora káosz van a fejükben. Így Domino folyatatta a magyarázatot:
- Runa kapott egy telefont, miszerint a nagymamája leutazott a vidéki telkükre, ami a közelben van. drága főhősnőnk írt egy levelet, amiben megírta, hogy hova megy, miért, és mikor jön vissza, és, hogy ne aggódjatok. És így is lett. Talán épp most fog visszatérni az iskolába.
Domino nekivágott egy dobókockát (ami többszörösére nőtt) a terem kijáratának, mert Haru „ugrásra készen” pozícióba lendült.
- A-a. Nincs ki-bejárkálás!
A lány visszaült a helyére.
- De-de a levél…
- Jaj, ne nevettess! Levélhamisítás. Ezt sem ismeritek?  Pofon egyszerű volt. És nevetségesen könnyen bevettétek. egyedül csak az az Ada lány gyanakodott egy kicsit. Nos, ezek után már csak meg kellett győznöm titeket.  A fenyegetés, a csillámpor, a rovarok. Mind a tervem része volt.
- És a találkozó, amin nem jelentél meg?
- Az is. Felmértem a megbízhatóságodat. Csak remélhettem, hogy elcsacsogod drága nevelődnek, hogy bajban vagy. És siker! Elmondtad, és ugyebár apuci nagyon szeretni kicsi nem lányát, így egyedül nem engedi el. Ezt akartam. Azt, hogy lehetőleg mindenki jöjjön ide. Mondhatni, ti egy teszt része vagytok. ha mindenki meghal, a teszt sikeres, és megállíthatatlan leszek. Ez egy amolyan önvizsgáztatás.
Naoki dühösen morogni kezdett.
- Te önző, szadista…
- De ha jobban belegondolok – szakította félbe Haru – a madár, ami miatt, olyan nagy rombolás történt, az nem a te madarad volt? És annak mi értelme volt?
- Go? De igen, ő volt. és az csak egy szimpla figyelem elterelés volt, összvissz csak információt gyűjtöttem, ahogyan nem régen is, mikor az iskola kulcsát loptam el attól a vámpír lánytól.
- És, hogy ijesztgettél a madárral? – kérdezte Naoki, akit ez viselt meg a legjobban. Levágta azt a rühes dögöt, de másnap meg újra látta.
- Az? Csak egy kis szórakozás volt, nem több.
Az említett madár a sötétből repült ki, és Domino kitartott csuklójára szállt.
- Ugye? Nekünk is kell egy kis szórakozás – gügyögte a madárnak, mire az helyeslően károgott egyet.
Naoki dühösen ficánkolt, mivel nem nagyon tudott mozogni a kötéltől.
- várjunk csak. Ha azt akartad, hogy mindenki itt legyen, akkor miért csak mi vagyunk itt bent? – kérdezte Serako.
- Hát be kell ismernem, hogy se rád, sem pedig a vadászra nem számítottam. Vagyis amikor észrevettem, hogy jöttök, akkor már beengedtelek. De téged – mutat Midorira – kifejezetten az épületen kívül akartalak Tudni. Szemét kis dög vagy. Osakában, például a frászt hoztad rám! Nagy natívan fordulok meg, – kezdet el előadni a történetet – hogy milyen szépség ráncigálhatja az ingem ujját, és ezt látom. Ezt a kis rózsaszínfejűt, amint egy kis vaskaró szerűséget tart a kezében, és nekem akar támadni. Hát majdnem szívrohamot kaptam! – színpadiasan a szívéhez emelte a kezét. Midori közben addig rágta a ruhadarabot, amivel befogták a száját, amíg az ki nem szakadt.
- Ahhoz képest, gyorsan elmenekültél.
- Hát igen, a tehetség… meg a halálfélelem.
- halál félelem? Dehiszen nem ölhetett volna meg! – csodálkozott Haru – elfogatási parancsa van rád, nem ölési.
- oh, hát ez remek!
- De biztos halálra vagy ítélve.
- Oh, mégsem olyan jó. – szomorodott el a  férfi és egy ideig maga elé nézett – És ezt már nem lehet megváltoztatni? – emelte fel végül a fejét, és könyörgő pillantásokkal nézett Midori szemébe.
- Nem – válaszolta ridegen a lány.
- Akkor nincs más választásom… - töprengett el a férfi és megfogta az állát – Hát, örültem, hogy megismerhettelek titeket. Nyugodjatok békében! – mondta vidáman, és széttárta a karját.
- Hé, várj még! – kiabálta Haru. Bátyja arckifejezéséből úgy ítélte meg, hogy még idő kell neki. Domino meglepődve a lányra nézett.
- Ha már úgyis meghalunk, és mivel a vámpírvadászok is megkérdezik, most akkor én is tudni szeretném, hogy milyen volt a gyerekkorod.
- Unalmas.
- De engem tényleg érdekel!  - nézett könyörgően a lány, és egy cseppet már tényleg izgatta a dolog. Domino gyanakodva nézte Haru arcát, de az túl őszinte volt.
- Rendben. Akkor honnan akarod hallani?
- Az elejétől.
- Anyám két óráig vajúdott a születésemnél, valami nem volt rendben a méhénél…
- Nem ennyire az elejétől!
Domino elvigyorodott, majd leült a teremben álló trónszerűségre.
- Rendben. Anyám egyedül nevelt fel. apámat nem ismertem, és ő se beszélt róla. Édesanyám gyönyörű és tehetséges hangú vámpír volt. Egy bárban énekelt, ami közel volt ahhoz a bérházhoz, amiben laktunk. Az első szó is amit kimondtam az a „Sört!” volt. Nagyon szerettem az anyukámat. Ő volt a mindenem. Erős volt, szép, határozott és okos. Emellett jó emberismerő, mindig tudta kivel, hogyan kell beszélni. A nagycsaládról nem tudtam semmit, de nem is érdekelt. Jók voltunk mi ketten egymásnak. Persze voltak velem gondok. Egyszer megittam az szomszéd tenyésztő egyik nyulát. Volt nagy balhé, de anyu elrendezte az ügyet. Rendkívüli anya volt. Én voltam a legfontosabb számára és ő is nekem. Mindig játszott velem, ha épp nem dolgozott. Ha beteg voltam, akkor inkább több napig nem ment be dolgozni és koplalt, hogy mellettem maradhasson. Aztán voltak dolgok, amiket csak úgy szórakozásból titoknak vettük, és titoktartási fogadalmat tettünk. Mindig remekül éreztük magunkat. Mikor isolás voltam, délutánonként siettem haza a bárba, hogy együtt ebédelhessünk. Egyszer tovább kellet benn maradnunk, és lemaradtam az ebédszünetéről. Sírva léptem be a terembe, ő bocsánatot kért és abbahagyta az éneklés, majd leült velem enni. Jó énekes volt. Nem az a magamutogatós, show csináló.  A hangja volt lenyűgöző.
- Mindig is sok rajongója volt a férfi nem körében. És drága, puccos rendezvényekre is hivatalos volt. Ilyenkor engem is vitt magával. Roppantul élveztem. Elvarázsolt, és rengeteg vámpírt is ismerhettem meg. Egy ilyen rendezvényen találkoztam későbbi mentorommal és példaképemmel is egyben, Rummy-vel, aki anyám egyik nagy rajongója volt. Mindig fölnéztem rá, és én is megtetszettem neki az első találkozásunk után. Sok időt töltöttünk együtt. Mondhatni a pótapukám volt. Bár inkább a bátyám.  Anyunak ez nem nagyon tetszett. Ennek ellenére rengeteg időt töltöttünk együtt és sok mindenre megtanított. De hát, mint minden, ez sem volt valami rózsás, sem hátsószándék nélküli. Sőt!
Domino szomorúan nézett maga elé, és elsötétedett az arca. Kis dühvel a hangjában folytatta:
- Egyik nap, boldogan rohantam haza a közös ebédre anyuval. Sötét volt, mert az eget beborították a vastag hófelhők. Még siettem is, nehogy viharba kerüljek. Mikor odaértem, már furcsa érzésem volt. Az eddig mindig nyitva lévő ajtó, ami a vendégeket hívogatta be, most be volt csukva. Hideg volt az igaz, de az előszoba nyugodtan hűlhetett.  És néma csend volt. Senki sem volt a bárban. Kinyitottam az ajtót. Valahonnan a teremből tompa hangokat hallottam. Egy férfit és egy nőt. Vitáztak. Valószínűleg nem hallották meg, hogy bejöttem. Minél közelebb értem az ajtóhoz, annál érthetőbben hallottam a hangokat. „kérlek, csak egy kicsit!” „ Nem! Tőlem soha!” „Kérlek, szükségem van rá!” „Mindjárt megjön a fiam.” „Ha nem adsz a véredből, a fiadét fogom szívni.” „Már régen megmondtam, hogy hagyd őt békén! Ha egy foggal is hozzáérsz…! Hagyj minket békén! Aoit és engem is!” Ekkor értem az ajtóba, de nem vettek észre. Szörnyű látvány volt. Az a mocsok kikezdett az anyámmal. És, ha még nem elég, a vérét követelte. „Fogd be, ribanc!” Üvöltött rá, mire nyám megszeppent, majd megragadta és megharapta a nyakát. Mohón itta a vérét. Anyám küzdött, de Rummy erősebb volt, és amikor meglátott, keservesen sírni kezdett. Nem akartam az anyámat többet sírni látni. De sajnos, nem volt erőm a bosszúállásra. Kicsi voltam, és megviselt a látvány. Gyáván kirohantam, és meg sem álltam hazáig.  Otthon úgy sírtam, mint egy csecsemő, és megfogadtam, hogy senki nem bánthatja az anyukámat. Ezután mindenkire rossz szemmel néztem, aki csak rá mert pillantani. Meg is jegyezték, hogy olyan vagyok, mint egy őrző-védő eb, és én is annak éreztem magam. Ő az én anyám. Senki másé! Rummy pofátlan módon így is meglátogatott minket.
- Tizenkettő voltam. Egyik este megint meglátogatott minket. Viccelődve megdörzsölte a fejem, és rám dobta a kabátját. Ezután anyámról kérdezett, és megkérte, hogy menjek föl a szobámba. Odavezettem édesanyámhoz, aki utálkozva fogadta, de ezt lepergett arról a szemétről. amint kiléptem a szobából, nekiesett anyámnak. Éktelen düh fogott el, így miután fölmentem a szobámba, kivettem a fiókomból a karót, amit csak is neki tartogattam. Hangtalanul lementem, bár nem sok értelme volt, mert az az erkölcstelen akkor sem hallott volna meg, ha láncokkal teleaggatva ugráltam volna le a lépcsőn. A szobában, anyám ellenkezése mit sem ért. A pióca már a nyákára tapadt. Háttal állt nekem, így nem is vett észre, csak miután a karó átfúrta a szívét. Ezután fölrohantam a szobámba, és fogtam a már előre készített bőröndömet, és elmentem otthonról. Anyám lesokkolt arcára adtam egy puszit, aztán már otthon sem voltam. A szállásomról nem beszélnék. Később a fülembe jutott az információ, hogy pár barátja vissza akarja hozni az élők közé Rummyt. Akkor őket is megöltem.   Körülbelül ennyi. A többit elolvashatjátok az aktámban. Már én is olvastam.  Na, tetszett? Jól mulattatok? Most már készen vagytok meghalni?
- És? – kérdezte Haru. Csillogott a  szeme, de nem sírt – És az anyukáddal mi van? Él még? Hol van? Jól van?
- Fogalmam nincs – válaszolta unottan Domino egy vállrándítás kíséretében.
- De hát, nem azt mondtad, hogy ő a legfontosabb számodra?
- Na, jó. Elegem van ebből a témából! Kész vagy meghalni?
- Nem. És hogy ölnél meg?
- Gondolkozz… kiszívom a véred.
- Na azt nem! – tiltakozott a lány, mintha választási lehetősége lenne – Az én véremből senki sem ihat!
- Oh, tényleg?
Domino elvigyorodott.
- A szimplán megölnélek, akkor is meg tudnám inni a véred, szóval oly mindegy.
- Nem, mert rám raktak egy átkot, miszerint ha meghalok a vérem is hamuvá válik.
- Ez hülye! – gondolta magában Midori.
- Akkor még frissen kell lecsapolni – közölte Domino hozzáértően, mint egy borszakértő, aki épp a boros hordókat szemléli.
- Na azt várhatod! – kiáltotta Haru és fölugrott a helyéről. Domino elindult felé. Haru elszaladt. Egy ideig kergetőztek, majd a lány fölkapta a földről bátyja magányosan kallódó kardját, és Naoki felé dobta. A fém célba talált, és elvágta a fiú kötelét. Naoki fölpattant, és a többiek kötelével kezdett bíbelődni. Közben Haru megfordul és hátrafele futva lövöldözött Dominora, de az mindig kitért előle.
- Csak óvatosan. Még te mondtad, hogy nem ölhettek meg!
- Azóta már biztos megváltozott, ha nem, akkor meg puszta önvédelem.
- Csak az a baj, hogy egy kis harapás még nem jogosít az önvédelemre.
- Kicsi? az előbb mondtad, hogy meg akarsz ölni.
Megjegyezném, a hátrafele futás, nem éppen célszerű sebesség szempontjából, így nem csoda, ha Domino egyre közelebb került a lányhoz.
- Ki tudja? Talán még játszadoztam volna egy kicsit.
Már csak pár méter volt közöttük.
- Tudod, a fogócska nem tartozik a kedvenceim közé, szóval be is fejezhetnénk – javasolta a férfi, és elkapta a lányt. Kicsavarta a kezét, a pisztoly az ég felé fordította. Harut magához húzta.
- Nem mindig szerencsés vámpír közelében a föltűzött haj – lehelte a nyakába, majd a többekhez kiáltott – Hé! Game over!
A többiek döbbenten figyeltek fel rá.
- Tegyétek le a fegyvert vagy megölöm. Na jó, ha nem is megölöm, de a vérét megkóstolom.
- Ne hagyd Naoki! – sikította Haru, aki kezdett bepánikozni. Ilyen helyzet csak a legrosszabb rémálmaiban volt.
Naoki döbbenten markolta a kardját, majd megadóan ledobta a földre, és a zsebébe nyúlt. Midori makacskodott a lándzsához, de a lány rémült arcát látva, ledobta azt is a földre. Serako két választás között vívódott. Megmenthetné őket, de azt hosszútávon nem lenne szerencsés tett, de így meg nem is lesz hosszú táv. Domino diadalittasan tartotta Harut. Még mindig egy lépéssel előttük jár. A kiszámíthatatlan lány, biztos helyen, a többiek, meg túl sablonosak. Ahhoz képest, Naoki bebizonyította, hogy Haru bátyja, ugyanis két kiszámíthatatlan cselekedetet tett.

                Zero ijedten nézett rá az asztalán lévő kőre, ami világítani kezdett. Számított rá, de még is félt tőle. Gyorsan kapott a telefonhoz és már tárcsázott is.