2. rész - Miért csináljátok ezt velem?

Haru-chan  2011.06.26. 15:42

2. éj

 

Diák sereg tölti be az Akadémia udvarát. Rég látott barátok kapaszkodnak össze, és kívánnak Boldog Újévet egymásnak. A kis csoportok elindulnak a kollégium felé. A gurulós bőröndök meg-meg ugranak a macskakövön. Mindenki igyekezik elfoglalni a szobáját, majd fölkeresni a többi ismerőst. A folyósón alig lehet közlekedni. A szobákban vidám csevegés folyik a szünet élményeiről. Ki mit kapott karácsonyra, ki hol ünnepelte a szilvesztert. Lassan havazni kezdett, és a kint levegőzők is mind bementek az épületbe.

Tíz óra is elmúlt, amikor egy márkás autó gördült be az iskola parkolójába. A sofőr kinyitotta az ajtót és két fiatal szállt ki belőle. Az ezüst hajú fiú egy sóhaj kíséretében kapta föl a sport táskáját. És elindult az iskola kapuja felé. Vöröses hajú társa, akinek sárgán csillogott a szeme a sötétben, buzgón követte. Egy másik kocsi állt meg, és egy szép lány szállt ki belőle. A fiúk megálltak, majd ránéztek. A lány barátságosan integetett nekik. Az alacsonyabb fiú tovább indult, azt ezüst hajú biccentett egyet, és megvárta, amíg beéri őket. Bordó hosszú haja uszályként lebeg utána. Egyre több kocsi érkezik, és megy el. Vissza jöttek az estisek.

Az Akadémia kapujában két személy ácsorog. Fej biccentéssel üdvözlik a beérkező fiatalokat. Az elsőnek érkező skarlát hajú lány szorosan öleli meg a fiút és a lányt.
- De jó újra itt lenni! Hogy telt a szünetetek?
- Pompásan!
- Szarul.
Mondta egyszerre a két gyerek. Nobuo szúrósan nézett Harura.
- Mégis mit jelentsen ez?
- Szörnyen hangosak voltatok Botannal – morogta Haru - Ada, kérlek menj, figyelnünk kell a többieket.
A lány vigyorogva tovább sietett. Az emberekhez hasonlóan a vámpírok is csoportokba verődve sétáltak végig az Akadémia területén a kollégiumuk felé. A harmadik, nappalin lévő vadászlány biztosította a diákmentes területet a vérszívóknak, és még pár tanár segített nekik. Természetesen, mint mindig, voltak elszánt kilopódzó fanatikusok, de előbb kaptál el őket, mint, hogy estist láttak volna.

Két ezüstös hajú lány érkezett meg. Az egyikük rá se pillantott a két vadászra, csak tovább sétált, míg a másik odarohant a lányhoz.
- Haru, Haru! – szólítgatta kétségbe esetten – Naoki írt nektek? Tudtok róla valamit?
- Igen. Küldött képeslapot. Jól van. Miért te nem kaptál?
- De… - válaszolta elhalóan, ám egyáltalán nem volt meggyőző a kijelentése, de Haru szokásához híven, megfigyeli, aztán már el is felejti, nem sokat törődik vele, inkább a többi vámpírt nézi. Serako lassan elindult az diák-áramlat felé.

Hirtelen megáll a tömeg, és a kapu felé fordulva meghajlanak. Haru erre várt. A diák sorok között egy magas, szőke hajú vámpír jelent meg. Táskáját a kezében hozta. Mögötte a sofőr cipelte a többi cuccot. Haru dühösen átvágott a soron, és a fiú elé állt.
- Áh, Cross-chan micsoda…
- Hol van Runa?! – kiabál rá a lány. A fiú fölhúzza szemöldökét és úgy néz rá, majd elmosolyodik.
- A szünet alatt még csinosabb lettél.
Haru megragadja a gallérjánál és megrázza, amennyire csak tudja.
- Hol van Runa? Értetted, amit a telefonba mondtam neked, vagy értelmi fogyatékos vagy? Youta! Meg kértelek rá, hogy vedd fel őt is, és hozd el ide. Ő lakik hozzád a legközelebb. Semmibe nem került volna idehozni!
- Nyugodj meg. Adtam neki pénzt buszra.
- Hogy mi?
Haru gyomron üti a vámpírt. A többiek lassan sétálnak el mellettük, mint akik nem is látják őket. Nem, nem fülelnek ám! És nem, nem fogják még véletlenül se kibeszélni a pavilon vezető és az igazgató lányának a kapcsolatát.
- Mekkora egy bunkó dög vagy!
- Higgadj már le. Nem vagyok akkor a tahó, mint hiszed. A poggyászát elhoztam, hogy ne kelljen azzal is babrálnia – int a mögötte várakozó, csomagoktól megrakodott sofőr felé. Haru kicsit lenyugodott, bár csak egyre jobban szorult össze a gyomra a félelemtől. Azért, hívta az Akadémia egyik legerősebb vámpírját, mert féltette a barátnőjét. Ki tudja, mikor fut szegény bele, egy vadászba. Két kezével megmasszírozta a halántékát, és próbált lehiggadni, de nem sikerült neki, mert valaki átkarolta, és szorosan magához húzta. Szikrázó szemekkel nézett Youtára. A fiú arcára fagyott a vigyor, de nem lazított a karján.
- Eressz el – sziszegte vészjóslóan a lány.
- Ugyan, tudod, te is jól, hogy a véredet is vehetném, és védekezni se lenne időd.
- De nekem igen – tartotta az ezüst pengéjét Nobuo a vámpír torkához. Youta rásandított. Egy pillanatig várt, majd lassan lazított a szorításon. Haru gyorsan kibújt a karja alól, és elindult kifelé a kapun. Nobuo eltette a pengét és utána rohant.
- Haru, várj meg! Hova mész?
- A buszmegállóba.
- De hiszen az lenn van a faluba! Itt kell maradnunk, amíg meg nem érkezett mindenki.
- Akkor te maradj, én meg lemegyek Runáért.
- Nem. Tudod jól, hogy nem mehetsz egyedül sehova. Veled kell mennem mindenhova, amióta…
- Két hete történt! Nem mentem vacsorázni! Mi ebben a baj? Egyedül akartam lenni – fakadt ki a lány – Már túl sokan vagytok nekem!
- Nobuo, menj vele! Én itt maradok helyettetek – szólalt meg egy női hang.
- Anya! – fordult meg a fiú. Botan elmosolyodott.
- Miért nem alszol? Holnap reggel órád lesz.
- Cseréltünk Hatsumi-channal. Most jött vissza egy vadászatról és nagyon az ágyába kívánkozott. Én meg amúgy sem tudok már aludni egy ideje. De jobb ha sietsz, mert a kis védenced, már elhúzta a csíkot.
- Mi? – fordult meg Nobuo, de a lánynak már csak hűlt helyét találta maga mellett. Haru már lefelé tartott egy ideje. A fiú gyorsan utána szaladt. Csöndben sétáltak le a faluba.

Épp akkor érkezett meg a busz, amikor odaértek. Egy öreg nénike szállt le. Mögötte egy fiatal lány segített lepakolni a táskáit. Fakó barna haját, hátul egy csattal összefogta. Jellegtelen világos ruháján elfelejtette összehúzni a fekete kabátját, így az első fuvalltat befújt alá. Megborzongott a téli hidegtől.
- Köszönöm csillagom – mondta a néni.
- Ugyan semmiség. És merre is tetszik laki?
- Runa! – kiabálta Haru miközbe a lány nyakába vetette magát. Barátnője megszeppenve ölelte át.
- Haru-chan, szia! De aranyosak vagytok, hogy lejöttetek.
Haru elengedte a lányt, aki Nobuo felé fordult.
- Örvendek neked is Yamashii-san.
- Nobuo. Semmi magázás.
- Értettem. Nobuo-san.
- Kun.
- Remek. Nobu-chan és Run-chan – vág közbe szenvtelen hanggal Haru – Indulhatnánk már visszafele?
- Chan? Jól hallottam? – kérdezi túlcsorduló boldogsággal a hangjában a fiú – Ez a barátságunk egy magasabb szintre lépésének a jele, ugye?
- Fogd be!
- Öhm, Haru-chan – fogja meg a lány kabátját Runa – Én megígértem, ennek a szegény idős néninek, hogy a házáig viszem a cuccát. Meg tudnátok…
- Majd segítünk mi is – kapja föl Nobuo az egyik táskát – Gyerünk Haru, te akartál mindenképp Runával lenni.
A lány barátnőjére tekintett, majd a fiúra, végül a nénire. Kifújta a levegőt, majd megkérdezte:
- És merre is tetszik lakni?
A néni elmosolyodott és mutatta az irányt.
- Csak aztán siessünk, mert még addig lacafacázunk, míg ránk hajnalodik.
A három fiatal nekivágott az éjszakának.

Zero az irodájában bújta a papírokat. A szemei már kezdtek leragadni. Tényleg elege volt a sok munkából. Amennyi gonddal egy iskola működtetése jár; sose gondolta volna, hogy ennyi dolga lesz. Fáradtan lökte le az egyik kupacot az asztalról. A papír halom körülölelte az íróasztal bal sarkát, és szétterült a szőnyegen. Kopogtak.
- Jöjj be! – nyögte fáradtan a férfi, és bevett egy marék vértablettát. Az ajtó kinyílt, és egy vörös hajú nő lépett be rajta. Mély dekoltázsú pólója koszos volt. A kabátját kezében szorongatta. A férfi végig mérte a viseltes öltözéket, amibe a nő belepirult. Tudta, hogy át kellett volna öltöznie, de már túl akart lenni az egész jelentősdin. Midig görcsbe ugrott a gyomra, akárhányszor bekopogott az igazgató ajtaján.
- Shirota-san! Magának nem kint kéne őrködnie?
- Cseréltem Masao-sannal. Most érkeztem vissza egy küldetésről. Csak jelenteni akartam, meg azt is, hogy a reggeli óráinkat is lecseréltem Masao-sannal.
- Remek. Még több papír – monda Zero és elkeseredetten lefejelte az asztalt. A nő egy pillanatra megijedt, majd összeszedte magát.
- Ezt, hogy értsem?
- Sehogy… menjen aludni. Reggel korán kezd! Ön ébreszti a diákokat is. És magának kell akkor a reggeli megbeszélést is tartania.
- Micsoda? De hiszen…
- Azt mondta cseréltek, nem?
- Igen, de…
- Mi az? Botan nem mondta?
- Az az átkozott nő…
- Ne szapulja, inkább menjen aludni. Biztosan fáradt lehet. Meg gondolom a sebeit is el kell újra látnia – mondta Zero, állát az asztallapnak támasztva, és közben a nő kezén átvérzett fáslit figyelte. Hatsumi, gyorsan a háta mögé rejtette a sebet, amire nem volt büszke. Vámpír harapásának a nyoma. Riták szerzett ilyet. És ezt az egyet nagyon is szégyellte. A véres kezével lenyomta az ajtó kilincsét.
- Jó éjszakát Shirota-san! – köszönt el Zero.
- További jó éjszakát, a papír halmaihoz meg sok sikert! – csukta be maga után az ajtót. Még éppen hallotta a férfi sértődött morgását. Rosszul érezte magát. Lehet, nem így kéne beszélnie a felettesével? Ugyan, az nem is ő volna. Mély lélegzet vétellel, indult útnak a szállására.

Az estisek pavilonjában mindenki a társalgóban gyűlt össze. A lányok az ülőgarnitúrákat foglalták el, a fiúk illedelmesen átengedték nekik, és a falnál ácsorogtak. Vagy a lépcsőre telepedtek. Youta az egész közepén állt. Kezében papírok voltak, amiket átolvasgatott még. Mikor megköszörülte a torkát, minden addigi zúgolódás elnémult.
- Mivel már mindannyian megérkeztünk – kezdett bele a pavilon vezető.
- Shiki Takuma még nincs itt! – kiabált közbe Arisa.
- Még egy fotózásra lesz. Holnap este érkezik meg – morogta Youta, majd folytatta - És még korán van, így ismertetném a második félévre vonatkozó szabályainkat. A tanítás lezártával, továbbra se lehet elhagyni a pavilon területét. Emellett az esti, tanítás kezdeti közös átvonulásról senkinek nem szabad késnie. Még ha nincs is első órája, át kell jönnie az iskolába, majd ott eltöltenie a lyukasóráit. Nem szeretnénk, ha egyedül sétálnátok át, már a fanatikus emberek miatt is. Kérlek, ne nehezítsük meg a prefektusok dolgát.
- Már csak egy van! – szólt közbe Ichiyo. Youta szeme rávillant és a fiú már is összehúzta magát.
- Yamashii-kun foglalja el Cross Naoki posztját a második félévtől.
- Talán nem féltékeny pavilon vezető úr? – kérdezte valaki hátulról. A következő pillanatban már a torkát markolászta, és a földre rogyott. Youta ridegen csillogtak. A fiú tehetetlenül vergődött a földön, és a levegőjéért hörgött.
- Kikozu-sama, ereszd el – kérte halkan Sophie, aki a zongora széken foglalt helyet. A hátul álló vámpír újra kiegyenesedett. A pavilon vezető meg folytatta:
- Arról is tudok, hogy a szünet ideje alatt szárnyra kapott egy pletyka. Szeretném, ha ezt kitörölnétek a fejetekből, és nem akadályozna titeket a tanulásban. Ha a szülők erről próbálnának beszélni veletek, mondjátok meg, hogy titeket ez hidegen hagy, és nem akarnátok, hogy az eredményeitek rovására menjen. Mi tökéletes, emberbarát vámpírokat nevelünk, akik nehézségek nélkül tudnak majd élni a világban. Nem szabad lealacsonyodnunk őseink barbár, és vágytól hajszolt életmódjához. Mi egy új generáció vagyunk, aki türtőzteti magát. Az elődeik kifejlesztették a megoldást a vérszomjunkra. Mutassuk meg, hogy nem hiába volt, és az utódainknak is állítsunk nagyszerű példát. Képesek leszünk az emberek között élni, anélkül, hogy elfogna minket a szörnyű vérszomj, és a démonunk át ne venné felettünk az uralmat.
Páran elismerően tapsolni kezdtek, majd a többiek is csatlakoztak. Néhány menőbb fiú éljenezni kezdett hátulról. Youta elcsitította őket.
- Mindenkinek jó munkát kívánok ebben a félévben is. Most pedig érezzétek jó magatokat, az est további részében.

Újra megkezdődött a tömeg morajlása, és mindenki szállingózni kezdett. Egy lány kitúrta Sophit a helyéről, majd zongorázni kezdett. A többiek csoportokba verődve oszlottak szét. Sophi egy ideig hallgatta a lány játékát, majd kiparancsolta onnan, és átvette a helyét. Gyönyörűen zongorázott. Alzeid jelent meg a lépcső tetején.
- Sophi, ha nem igyekezel elfoglalom a szobádat. Nekem lett kiírva.
- Ne merd – mondta a lány és rögtön fölugrott a hangszer elől. Egy ugrással a hosszú lépcső tetején termett, de Alzeid sem tétovázott, rögtön futni kezdett. Sophinak az idén sikerült kiharcolnia a külön szobát - ezzel a kiváltsággal még egyedül Youta rendelkezett - ám emiatt kénytelen volt a saját egyenruháját hordania, attól függetlenül, hogy a fehér színtől hányinger fogta el. Mikor a szobához értek, a lány megállt. Alzeid viszont futott tovább.
- Csak vicceltem! – kiabálta a folyosó végéről, ahol bekanyarodott, majd a tűzlépcsőn távozott. Sophi meggondolta, hogy kövesse-e, de végül amellett döntött, hogy a szobájába megy. Ki tudja, meddig tudja még őrizgetni a magányát. Bent ledőlt az ágyra, és az ablakon át nézte a havazást. A fiú meg fog fagyni, ha kabát nélkül rohangál odakinn. Erre Alzeid is rájött, mikor kitárta az ajtót, és a képébe fújt a hó. Vacogva hátrált vissza, és becsukta.

Reggel ötkor szabadultak el a nénitől. Kaptak teát meg süteményt. Volt két unokája, akik ma délután érkeznek meg. ezért utazott gyorsan haza a telkéről, de előtte még bevásárolt, így lekéste az utolsó vonatot, amivel még sötétedés előtt haza ért volna. Mikor ötöt ütött az óra, észhez kapott és elengedte a fiatalokat. Épp időben, mert Haru készült már kőbunkó lenni.
- Rövidítsük le az utat a sikátoros részen – ajánlotta Runa. Haru helyeslően bólogatott. A falunak ez a része már jó ideje lakatlan volt. Miáltal a romos épületeket már nem lehetett felújítani. Annak idején ezen a területen támadták meg Cross Yuukit is. Persze erről Haru vajmi keveset tudott. A házak kőből épültek, és némely helyen kiburjánzott a növényzet.

A három fiatal csöndesen sétált végig. Runa hirtelen megállt.
- Haru, te is érzed? – suttogta ijedten.
- Mit? – kérdezte barátnője meglepődve.
- Mintha figyelnének minket.
- Badarság –fújt egyet a lány – Bár lehet, hogy vámpírok vannak a közelben.
Nobuo harcba vágta magát. Haru legyintett.
- Ha azok, akkor te védesz meg minket – mondta Runának – Ha vadászok, akkor mi téged. Hirtelen egy lány ugrott le az épület tetejéről. Egy hatalmas kétágú balta volt a kezében, amit a vállának támasztott. Nobuo döbbenten nézett. Az ellen a késeivel kevésre megy.
- Lépjetek távolabb a szöszitől!
- Kérlek szépen ez barna – fogta meg Runa haját Haru.
- Mindegy, állj távolabb tőle, ha nem akarsz véres lenni.
- Miért hagynám, hogy megöljék a barátnőmet?
- Tudom, hogy ez most furán fog hangzani – váltott parancsoló hangnemről, sajnálkozóra – de a barátnőd egy vámpír.
Runa összébb húzódott. Haru felhúzta a szemöldökét.
- Képzeld, tudom.
Most a vadász lányon volt a megdöbbenés sora. Erre nem számított. Haru kivette a Bloody Rose-t a szoknyája alól – sajnos az egyenruha zakója nem volt megfelelő az illyes fajta cuccok láthatatlan tárolására, a kabát alá, meg amúgy is rossz ötlet lenne tenni, még azt kigombolja az ember… - majd a lány felé tartotta, és kibiztosította.
- Jobban teszed, ha most lelépsz.
- Tessék? Ha vadász vagy, akkor miért véded a vámpírt?
- Tudod, van itt a közelben egy iskola, ahova vámpírok is járnak. Én vagyok az egyik prefektusa ennek az intézménynek, szóval a kötelességeim közé tartozik a diákjaink védelme.
- Szóval ti lennétek a Cross Akadémiások… - jegyezte meg, majd letámasztotta a földre a hatalmas fegyvert .
- Váó! Már hírnevünk is van? – mondta Haru tettetett meglepődéssel.
- Mindig is volt – súgta neki Nobuo. Runa mögöttük húzódott meg. Hirtelen telefon csörgés szerű hang szakította félbe a beszélgetést. A lány kelletlenül nyúlt a kabátja zsebébe. Egy adóvevőhöz hasonló tárgyat húzott elő. Két gomb volt rajta, és egy összecsukható antenna. A lány az utóbbit kihúzta, majd megnyomta a zöld gombot.
- Igen? – szólt bele. Haru értetlenül nézett Nobuora.
- A Szövetség új találmánya. Csak a legjobbak kapnak ilyet. Fogadok a bátyádnak is van ilyenje.
- Értettem. Persze. Megyek. Ne dirigálj! – mondta a készülékbe a vadász, majd megnyomta a piros gombot, és összecsukta az antennát.
- Tovább is csevegnék, de várnak rám – mondta és indulásra készült – Többet ne gyertek errefelé. Sok vadász lesz itt pár napon belül. Nem lenne túl jó nektek – itt Runára nézett – ha erre császkáltok, védelem nélkül – pillantott Nobura és Harura – Sziasztok! – köszönt el, majd elindult az egyik ház lépcsője felé.
- Szia! – integetett neki Nobuo, majd tovább sétáltak. Az út vége jeges, csúszós volt. Haru és Runa többször csókolták meg a talajt, míg Nobuo megunva a szerencsétlenkedését, gatyaféken közlekedett, ami a lépcsőknél elég fájdalmas volt. Sikítások, és nyögések közepedte végül kikeveredtek az erdő alatti sétányra, ahonnan már csak egy félóra gyaloglás maradt hegynek föl. Még hajnal előtt visszaértek az iskolába, és visszakísérték Runát a pavilonjába.

Az estisek nagy része már lefekvéshez készülődött és a háló ruhájában sétált. Youta egyike volt azoknak, aki még a rendes öltözékében feszített. Épp két lánnyal beszélgetett a hallban, amikor megérkeztek Runáék. Haru mikor meglátta pulyka vörös lett a dühtől és célirányosan indult a pavilon vezető felé. Youta megérezte a közelgő veszedelem sötét auráját, mert megfordult, majd széles vigyorral, és ragyogó kisugárzással próbálta visszatartani a gomolygó negatív felhőt. Esélytelenül. A fiú már felkészült, így mikor a lány a nyaka felé nyúlt elkapta a kézét,leszorította, majd lehajolt hozzá.
- Ne rángasd az ingem – mondta lágyan. Haru megvetően belefújt a képébe.
- Nyomorult – morogta – Tudod, csak mázlija volt Runának, hogy vele voltunk. Te szemét dög!
- Megkérhetlek, hogy ne itt próbálj lealázni? – intett a vámpír az egyik szoba felé. Itt szokták általában fogadni a menedzsereket és a cégek képviselőit, akik reklám arcnak, akarják az akadémia vámpírjait. Haru elindult a szoba felé. Nobuo és Runa követte. A fiú ki nem hagyott volna még egy ilyen balhét, mint amilyen most következett. Youta lépett be utolsónak, és becsukta maga mögött az ajtót. Nem látta szívesen a két nézőt, de gondolta nekik is közük van a dologhoz. Haru türelmetlenül dobolt a lábával. Mikor az ajtó becsukódott felnézett az öntelt vámpír képébe.
- Te utolsó trágyás konténer!
A pavilonvezetőnek visszakellet tartania a majdnem kibuggyanó nevetését.
- Ha nem lettünk volna ott Runa már rég meghalt volna.
- Hé! Mitasii önbizalmát csak én ronthatom. Amúgy nem értem miről hadoválsz.
- Arról, hogy útközben vadászok támadtak ránk.
- Csak egy – kotyogott bele Nobuo.
- Ha nem vagyunk ott, Runa már halott lenne.
- Haru, szerintem azért meg tudná védeni magát – folytatta a vadászfiú, miközben a magába roskadt vámpírlányt figyelte maga mellett – Bízhatnál, kicsit benne.
- A tavalyi eset után nem is tudom kitől féltsem jobban – dühöngött kétségbe esetten Haru.
- De nem is történt semmi baja, csak az a rohadék szórakozott veletek. Emlékezz!
- Mindegy, ha nem hozod el Runát, és mi nem megyünk érte, még az is lehet, hogy nem lenne már köztünk, és ez a te hibád!
- Sajnálom, hogy a barátnőddel nem tudok egy levegőt szívni, egy olyan kis helyen, mint egy autó.
Haru majdnem behúzott egyet a vámpírnak, de aztán visszafogta magát. Sose értette miért bánik így a pavilonvezető Runával. A többiek bezzeg kioktathatták volna. Csöndben megkerülte a fiút, majd feltépte az ajtót, és kiment a szobából. Nobuo követte. Youta Runára nézett, mire a lány meghajolt, majd kifutott a szobából.

Már hajnalodott, mire Haru hazaért. Evett egy narancsot, majd beleájult a kanapéba. Hosszú napja volt, és csak pár óra választotta el a következőtől.

Valami forró fröccsent az arcára. Rémülten ugrott fel. Zero állt a kanapé előtt kikerekedett szemekkel. A kezében egy bögrét szorongatott. Haru értetlenül nézett rá.
- Nem direkt volt. Fel akartalak ébreszteni, de véletlenül rád lötyköltem a kakaót. Végül is az eredmény ugyan az.
A lány durcás fejjel dőlt vissza.
- Nem-nem! Ideje föl kelni!
- Aludni akarok.
- Elhiszem, de hamarosan indulnod kell a nyitó ceremóniára.
- Nem hagyhatnám ki? Majd elmondod, mit kellett volna végig hallgatnom.
- Nem. Nyomás kelj fel!
- Hány óra?
- Fél nyolc.
- Csal egy órát aludtam…
- Tessék?
- Fél hét környékén jöttem asszem haza.
- Mit csináltál addig?
- Szidtam az estiseket.
- Az én lányom… Na, kifelé az ágyból!
- Én legalább bent alszom – dörmögte a kanapéba a lány, majd magára rántotta a háttámlán pihenő pokrócot.
- Ezt, hogy értsem?
- Hallottam Cross bácsitól, hogy te az istállóban szunyáltál.
- Ez övön aluli. Kifelé!
- Nem igazság…
- Ilyen az élet.
- Könyörgöm csak most az egyszer.
Keserves nyöszörgés szűrődött ki a takaró alól. Zero letette a bögrét a dohányzóasztalra.
- Most az egyszer – mondta, mikor kiment a szobából. Harut ebben a pillanatban nyomta el az álom.

Este megkezdődött a nagy felhajtás az esti pavilon vaskapuja előtt. Visítozó nappalisok hada ostromolta a falat. Mindegyikük próbált a lehető legjobb helyre furakodni, a lehető legközelebb a kivonuló estisekhez. Az esti évfolyamon csodálatos emberek vannak. Többjük, még híres is. Modelkedik, vagy színészkedik. Még énekes is akad köztük. Kiválóak az eredményeik, szépek, tehetségesek a sportokban, és többségben gazdagok is. És bár a másik évfolyam üdvözlésének vannak szabályai, ezek valahogy az utóbbi időben megváltoztak. Részben a prefektus megváltozott hangulata miatt.
- Hátrébb! Hátrébb! Veszett csürhe – terelte Haru odébb a népet. „Hol az a barom? Elfejtette a kötelességeit, vagy mi van?” gondolta magában.

Egy hosszú, hullámos, világos barna hajú lány tolakodott előre vadul a sorban. Magas, nyúlánk lány volt. „Na megjött a Méh kisasszony is…” Az említett szeme vadul csillogott.
- Takai ez rád is vonatkozik – morogta a prefektus. A lány játszotta a süketet. Haru megelégelte és beleüvöltött a lány fülébe:
- Takai Ayumi húzzál hátrébb!
- Netán csengene a fülem? – kérdezte miközben lesandított az alacsony lányra – Cross Haru mintha parancsolgatni akarna nekem.
- Büntetőszobára küldelek! – fenyegette a lányt.
- Ugyan. Nincs ami közém és az estisek közé állna. Szerelmünk örök.
- Azt csak hiszed – morogta Haru. A nehéz fém kapu megnyikordult. A tömeg egyöntetűen visított fel. Haru neki vágódott a kapunak és visszacsukta. Felháborodott morajlás futott végig a tömegen. Az ajtót belülről tolták, és résnyire kinyílt. Takuma pislogott rá Harura.
- Cross-sama mit csinálsz? – kérdezte.
- Vissza! Még nem raktam rendet.
Takuma eltűnt az útból, így a kapu újra becsukódott. Majd a következő percben megint kinyílt, kicsit szélesebben. Youta nézett le a lányra.
- Haru, engedj ki minket! – mondta és a szeme fölizzott.
- Lócitromot! Élve felfalnak titeket.
- Eddig azt hittem nem sajnálnál minket – jegyezte meg a vámpír, kis vidámsággal a hangjában.
- Az igaz, de nem lenne jó, egy vámpír háború.
Youta fölvonta a szemöldökét.
- Engedd el a kaput!
- Nem. Széttépnek.
- Ezt gondold át még egyszer – mondta, majd tovább tolta az ajtót. Természetfeletti mivoltával, a lány puszta emberi ereje mit sem ért. A kapu kitárult, és az estisek kivonultak rajta. Az lányok visítva rohanták le őket. Ayumi rohant elől. Megállt Youta előtt és csillogó szemekkel nézett rá.
- Ma is ragyogó vagy. Lehetek a barátnőd? – kérdezte kipirult arccal.
„Milyen egyenes!” gondolta Haru.
- Nem hiszem, hogy akarna tőled bármit is – fogta meg a lány vállát a zöld hajú fiú.
- Nobuo, te nem érhetsz hozzám! – csapta el a fiú kezét a lány. Az említett nagyokat pislogott a magas hangú kijelentésen.
- Nem szeretem a hisztérikákat – közölte Youta és tovább sétált. Ayumiban egy világ omlott össze, egészen a következő estis fiúig. Haru szem forgatva ment visszatartani a többi lányt, amíg társa a Darázs kisasszonnyal törődött. Épp az egyik csoportot szuggerált a sötét aurájával, aminek hatására a csoport remegve tartotta a távolságot, amikor valaki a nevét kiáltotta. Megfordult és egy széles vigyorú sráccal találta magát szembe. A fiú arcáról lehervadt a vigyor.
- Nem voltál ma reggel iskolában – mondta bánatosa, kiskutya szemekkel -Miért? Lemaradtál egy csomó fontos tudni valóról.
- Shinya, ez nem a legmegfelelőbb pillanat – fordult vissza a lánycsoporthoz, akik kezdtek elevickélni, de most újra megdermedtek.
- Cross Haru, lehet, hogy az igazgató lánya vagy, de én meg az osztály elnök. Tudnom kell ezekről a dolgokról! – mondta határozottan a fiú. Haru fáradtan fordult vissza.
- Aludtam – mondta, Shinya legnagyobb meglepetésére – Hajnalban keveredtem haza, addig volt feladatom. Úgy véltem, ezt igazán kihagyhatom kivételesen.
- Jaj, nagyon sajnálom. Megfeledkeztem mennyi feladatod van prefektusként. Sajnálom – mondta bocsánat kérően – De legalább kipihented magad?
- Igen.
- Ez remek – tért vissza az osztály elnök állandó mosolya. Ez volt a védjegye, innen ismerték fel. Igazán az iskolai élt középpontja volt. Mindenki szerette. Haru körül nézett. Időközben eltűnt a tömeg, az estisek is elmentek már. Nobuo fáradtan sétált vissza fele.
- Hát ez kimerítő volt – motyogta maga elé. Amikor meglátta Haruékat, megállt.
- Jössz vagy enyelegtek még egy kicsit? – vigyorodott el.
- Hülye – volt Haru válasza, és elindult önjelölt unokatestvére felé. Shinya is elindult a kollégium felé.

-Ez baromi fárasztó! – közölte a fiú – Az a Takai egy igazi rémálom. Még jó, hogy a többiek félnek tőled. Egyedül nem bírtam volna.
- Hát, én se bírtam. Hol voltál?
- Bocsánat. Kicsit elszundítottam – vakarta idegesen a tarkóját a fiú – Ugye nincs harag?
- Veled? Mindig harag van – válaszolta a lány és megszaporázta a lépteit.
- Haru – szólt utána a fiú komolyan – Ne légy már nevetséges! Még mindig ezen rágódni… Értsd meg, hogy nem láncolhatod magadhoz a körülötted lévő embereket! Szabad akaratunk van. Azért nem értheted meg ezt, mert eddig mindenki a kegyedet kereste. Szegény kis Haru, megviselte anyukája halála. Alig fogtad fel még akkor. A bátyádban sokkal nagyobb kárt okozott, de neki fel kellett nőnie. Mert ő volt a nagy fiú, aki már nem sír. Akinek már nem lehetnek fájdalmai. Aztán pár évre rá, szegény Harut megtámadta egy vámpír.
A lány megállt.
- Most mi legyen. Kész trauma érte. Te jó ég! Már nem nevet, harcolni akar. Szegény kicsi Haru nem szabad szomorúnak látnunk. Nem, nem teheted ezt, mert csak elszomorítanád. Körülötted forgott világ. Tudod ezt én így éltem meg. Minden tilos volt, ami neked szomorúságot okozott. Ő a kicsi lány a családban, neki nem szabadna szomorúnak lennie, anyukáját levesztette, őt is megtámadták. Két trauma, nem szabad megbántani.
- Fogd be – morogta a lány.
- Nem. Elég volt az önzőségedből.
- Kussolj már! – kiabálta hisztérikusan – Ez esetben, ti csesztétek el, nem én!
Nobuo meglepődve nézett rá, és épp válaszolni akart, amikor a lány elfutott.

„Elszúrták. Most éljenek az eredményével. Ne engem szidjanak. Ha Nobunak igaza van, akkor az ő hibájuk. Nem az anyám! Nem az enyém!” gondolta futás közben.

Nobuot leszidták. Haru az nap este se ment vacsorázni. Zero talált rá az istállónál. Kérdés nélkül hazazavarta.